Marschalkó Lajos, Fiala Ferenc: Vádló Bitófák - ÉS A MUNKASZOLGÁLATOSOK?

A magyarországi zsidókérdésnek volt még egy másik része, az Úgynevezett munkaszolgálatosok problémája.
Az OSS-pribék nagyjában ugyanazt a kérdést teszi fel Bárdossy Lászlónak, Hellebronth Vilmosnak és másoknak. Hellebronthtól ezt kérdezi:
- Mint magasrangú katonatiszt természetesen tudott arról a gyalázatos barbárságról, hogy egyenruhába öltöztetett egyéneket, akiket munkaszolgálatosoknak neveztek fegyvertelenül küldtek a harctérre.
- Törvény állapította meg, hogy a munkaszolgálatosok fegyvert nem kapnak.
- Miféle törvény?
- Erre nem tudok felelni.
Az egész story ördögien összekevert hazugsággyűjtemény néhány mondatban. Az amerikai OSS nívótlanságának olyan félelmetes bizonyítéka, amely sok mindent megmagyaráz ma az Egyesült Államok világpolitikai helyzetéről.
- Magas állásban helyeselte-e, - kérdezi Bárdossytól is Himler - hogy a munkaszolgálatra berendelt zsidó katonákat fegyverek nélkül küldték a harctérre.

A felelet lényegtelen. A honvédelmi munkaszolgálatot a szabadon, német befolyástól mentesen megválasztott - mint ma mondanák - demokratikus országgyűlés szavazta meg az 1939:11 t.c., tehát az úgynevezett honvédelmi törvény keretében. Ez kimondotta, hogy a zsidók a m. kir. honvédség keretében fegyveres szolgálatot nem teljesíthetnek, ezzel szemben honvédelmi munkára vannak kötelezve. Ebben semmiféle barbárság nem volt, legfeljebb, mint Amerikában mondanák, bizonyos méretű "diszkrimináció". Azonban ez a diszkrimináció fennállott magával a magyar néppel szemben is. Nevezetesen ugyanez a honvédelmi törvény munkaszolgálatra kötelezte azokat a magyarokat is, akik bármi okból nem voltak alkalmasak fegyveres szolgálatra. A légvédelemnél, a romeltakarításnál s egyéb közérdekű munkáknál szolgálatra volt kötelezve minden magyar állampolgár, tekintet nélkül arra, hogy magyar, német, rutén vagy éppen zsidó volt. A vonatcsapatok magyar legénységének nagy része, például a hajtók, híradó- és vonatcsapatok emberei fegyvertelenül mentek normális körülmények között is a frontra. Fegyvertelen munkaszolgálatot teljesítettek többek között a Todt-féle munkaszolgálat német munkásai, a bulgár trudovákok, s - ismételjük - maguk a magyarok is.

A magyarországi zsidókat azonban, ha fegyvertelenül is, de nem a frontra, nem a harctérre, hanem a frontvonal mögé küldötték. Rendszerint a harcoló arcvonaltól jelentős távolságban végeztek rakodási, útjavítási munkákat. A "barbárnak" nevezett honvédelmi törvény egyenesen megkímélte a magyarországi zsidó ifjúság életét. Míg a magyar bakának életével, vérével kellett helytállania hazájáért, addig Magyarország a maga zsidó állampolgáraitól a hazafias kötelességteljesítésnek a minimumát, a munkát követelte meg.

Igaz, hogy a voronyezsi frontáttörés után, midőn a Keleten harcoló szövetségesek frontja összeomlott és a szovjet csapatok igen rövid idő alatt hatalmas térnyereségre tettek szert, elfogtak nagyszámú munkaszolgálatos zsidót is, akik jóval a front mögött dolgoztak. Azonban abban a lapban, amely az OSS magyar osztálya vezetőjének könyvet reklámozza, ezeket olvassuk: "Így pusztították el Hruscsovék Szibériában a Hitler gázkamrájától megmenekült harmincezer zsidó MUSz-ost". Tehát a magyar honvédelmi törvény, a "gyalázatos barbárság" mégis jó volt arra, hogy a zsidó fiatalság Hitler gázkamráitól megmeneküljön. Mert meg is menekült!

A hála és a fizetség, amit a magyarság mindezért kapott, rettenetes volt. Mert ismét csak a zsidóság egyik legmeggyőződöttebb barátjának és védelmezőjének, Sulyok Dezsőnek könyvére hivatkozunk.
"A honvédelmi törvény értelmében a zsidóknak tekintendő egyének nem katonai, hanem honvédelmi munkaszolgálatot teljesítettek. Mégis - mivel ezeket az alakulatokat csak ritkán vitték megsemmisítő táborba - a zsidóságnak aránylag nagy része, éppen a munkaszolgálatosok közül maradt meg. Sokan közülük szovjet fogságba kerültek és ott az arra jelentkezőket terrorista kiképzésben részesítették. Ezek lettek 1945 után Magyarországon a bolsevista terror legkegyetlenebb végrehajtói. (Dr. Sulyok Dezső: A magyar tragédia, 522 oldal.)
"Ahogy a szovjet hadsereg Magyarországra bevonult, mindenütt új politikai rendőrség alakult meg - írja Málnási Ödön történettudós Magyar Mártírok című könyvében - amelynek tagjai kevés 'kivétellel a magyar királyi honvédség munkaszolgálatosai egy részéből szervezett Munkaszolgálatosok Bajtársi Egyesületének tagjai voltak. Ezen politikai nyomozók egyöntetű torturális módszereiből már akkor lehetett következtetni, hogy csakis a Szovjettől, Berijáéktól kaphatták a gyors kiképzést."

Azonban, hogy ne essünk az "antiszemitizmus" vádjába, ideiktatjuk a Hatikva című buenos airesi magyar nyelvű cionista lap egy cikkét, amelyet Dénes Béla tel avivi magyarországi zsidó orvos írt válaszképpen egy másik cikkre. Dr. Dénes Béla az ÁVO-nak, a magyar GPU-nak, első rabfőorvosa lett, miután a cionista perben elítélték. Ebben az újságcikkében sok egyéb érdekesség mellett szóról-szóra a következőket mondja:
"Akármilyen kínos, de meg kell írni, hogy nemcsak Rákosi, Gerő, Farkas és a moszkovita tábor vezetőinek jelentős része volt zsidó, hanem jóformán száz százalékig zsidókból állt az ÁVH nyomozógárdája. És az 1945 utáni egyre erősebben éledő antiszemitizmusnak ez az oka."

Elmondja azután, hogy szabadulása után beszélt fegyházban ült románokkal, lengyelekkel.
"Nos, kiderült, - folytatja - hogy Lengyelországban, Romániában, a Szovjetunióban ugyanazok a módszerek voltak érvényesek, mint a mi ÁVO-módszereink s nekik éppúgy a legtragikusabb élményeik közé tartozott, mint ahogy nekem is, hogy a nyomozás során mindig zsidókkal álltak szemben s álltam szemben én is."
Az 1956-os szabadságharc után tisztázódott, hogy az ÁVH-s börtönök borzalmai sokkal nagyobbak voltak, mint az "auschwitzi rémségek" és a kegyetlenségek sokkal irtózatosabbak, mint bárhol. Most már azonban dr. Dénes Béla igazán hiteles tanú mondja ezt. A sokat emlegetett SS - Göring szavaival élve - "szerény leányiskolának" számított az ÁVO vérivó terroristáival szemben. S úgy látszik, az OSS magyar osztálya 1958-ban is azért adta ki magyargyalázó könyvét, hogy az igazi gyilkosokról elterelje a figyelmet.

Ezeket az emberiesség ellen valóban elkövetett bűnöket, amelyeket Michener, Macartney professzor, hiteles tanuk, tényleírások százai bizonyítanak, nem büntették meg Nürnbergben, sem a budapesti népbíróságon. Amott a bizonyítás nem történt meg, csupán az ítéletvégrehajtás. Emitt eddig csak bizonyítás folyt, de az ítéletvégrehajtás - egyelőre elmaradt.

Az emberiesség ellen elkövetett bűnök egyikében sem volt bűnös sem a magyar vezető réteg, sem egyetlen magyar "háborús bűnös". A történelmi tények mutatják, hogy Horthy Miklós kormányzó népe szabadságát, Magyarország szuverenitását áldozta fel azért, hogy megmentse Magyarország zsidó polgárait és inkább a német megszállást vállalta, mint azt, hogy magunk hajtsuk végre a Hitler által kívánt intézkedéseket. A deportációt csak a Hitler által diktált kényszer alatt hajtotta végre a már megszállott Magyarország. Auschwitzról nem tudott senki. De ha tudott volna is, mit lehetett tenni? Mivel tudták megvédeni a hollandok, franciák, belgák a maguk zsidó kisebbségét? Megszállott országok és azok vezetői rendszerint nem urak saját hazájukban.

A megszállás, a közelítő front, majd az összeomlás zűrzavarában itt-ott történtek kilengések, talán egyes alantas beosztottak kegyetlenkedtek is. Azonban Szálasi Ferenc rövid úton főbe lövette azokat az aszódi javítóintézetből kiszabadult suhancokat, akik zsidókat öltek meg és raboltak ki. Eisenhower ötcsillagos generális viszont, állapítsuk meg, nem lövette főbe azokat, akik magyarokkal kegyetlenkedtek és magyarokat raboltak ki, amerikai egyenruhában.
A két módszer között ez volt a különbség s ez mutatja legjobban, hogy a magyar mártírok az "emberiesség ellen elkövetett" negyedik vádpont tekintetében is hófehéren állhatnak az Úristen és a történelem ítélőszéke elé.